54. A megkeményedés mintapéldája 

Kedves híradó-Olvasó!

Hosszabb szünet után jelentkezem ismét. Ma a reggeli olvasmányom (Mk.3,1-6) kapcsán ébredt gondolatokat és megfigyeléseket szeretném megosztani:

"És ismét beméne a zsinagógába, és vala ott egy megszáradt kezű ember. És lesik vala őt, hogy meggyógyítja-é szombatnapon; hogy vádolhassák őt."

A beteg emberről az jutott eszükbe, hogy ez alkalmat jelent. (Talán nem is véletlenül volt ott, esetleg ők maguk állították oda?)
Alkalmat, de nem a jó cselekvésére, nem is a gyógyító Tanító kilétéről való személyes meggyőződésre, hanem a csapda állításra. "Lesték", hogy lecsaphassanak.

"Akkor monda a megszáradt kezű embernek: Állj elő a középre. Azoknak pedig monda: Szabad-é szombatnapon jót vagy rosszat tenni? lelket menteni, vagy kioltani?"

Jézus tudta, hogy mit fog tenni, ezért a figyelem középpontjába állította a beteget.
De azt is tudta, hogy hogyan gondolkodnak, milyen lelkülettel és célokkal vannak jelen a "leselkedők". Mégsem mondott le a gyógyításról. Ellenkezőleg! Feléjük fordult és megszólította őket. Olyan kérdést tett fel nekik, amellyel állásfoglalásra késztette őket éppen abban a vonatkozásban, amire készültek. Olyat, amely alkalmas volt arra, hogy a rosszabb énjüket leleplezze önmaguk előtt, alkalmas arra, hogy szembesítsen, ahogyan például a Júdásnak feltett kérdés is később: "Csókkal árulod el az ember Fiát?" (de említhetnénk az Ádámnak, vagy a Kainnak feltett kérdéseket is - Isten mindig nagyszerűen, segítőleg és tökéletesen teszi fel a kérdéseit!)

"De azok hallgatnak vala."

A kérdés ugyan tökéletes volt, de a megkérdezettek tökéletlenek. A hallgatásuk is válasz volt: elárulta, hogy értik mit és miért kérdez Jézus, de nem válaszolnak, mert az állásfoglalást jelentene, amiből következtetéseket kellene levonniuk. Ők pedig nem azért jöttek ide, hogy gondolkozzanak, vagy önmagukkal szembesüljenek, esetleg a gonoszságukból kigyógyuljanak. Nem. Ők azért jöttek, hogy fogást találjanak rajta, és ettől a nemesnek hitt szándékuktól nem engedték eltéríteni magukat, bármennyire tökéletes kérdést szegeztek is nekik. Mivel egészen lekötötte őket a cél, hogy a hagyományos vallás szempontjából nézve új, veszélyes és nagyhatású tanítót leküzdjék, ezért semmi nem jutott be se az agyukba, se a lelkükbe. Kemények volt, megkeményedettek, és ezzel az alapállással, várakozással várták, hogy mi fog történni. Mielőtt Jézus bármit tett volna, az ő viszonyulásukat már eleve meghatározta szándék, amellyel érkeztek.

Mit tehetett a Mester egy ilyen helyzetben? Tudva azt, hogy milyen elszántsággal törnek az életére és hogy nem sikerült segíteni rajtuk?

"Ő pedig elnézvén őket haraggal, bánkódván szívök keménysége miatt, monda az embernek: Nyújtsd ki a kezedet. És kinyújtá, és meggyógyult a keze és éppé lőn, mint a másik.

Értette a "válaszukat". Végignézett rajtuk, "haraggal". Ez utóbbi kifejezéssel ritkán találkozunk a Megváltó személyével kapcsolatban, ezért sokan el sem tudják képzelni róla a haragot, pedig az evangélium egyértelműen fogalmaz. Igaz arra is utal, hogy ez nem olyan harag volt, mint a miénk. Nem indulatból, vagy türelmetlenségből táplálkozott, hanem szomorúságból: "Bánkódván szívök keménysége miatt". Ő, a Megváltó, aki annyi mindenről lemondott, hogy eljöjjön és őket is megmentse a torz gondolkodás és értékítélet állapotából, most a szív keménységének falába ütközött, amivel szemben tehetetlen volt. A hallgatás mint válasz az állapot súlyosságáról, gyógyíthatatlan stádiumáról tanúskodott. Ez a harag nem annyira a személyüknek szólt, hanem az állapotuknak, amivé lettek. Bánkódott, hogy ezekről a teremtményeiről is le kell mondania, nem segíthet rajtuk, mert megkeményedtek és nem engednek a tiszta, isteni gondolkodásnak, amit a kérdéssel próbált ébresztgetetni bennük.
Ezzel együtt nem mondott le a gyógyítás szándékáról, nem félt tőlük és nem próbálta azzal védeni magát, hogy ezúttal kivételt tesz és inkább kitér a konfrontáció elől. Nem tette függővé a beteg gyógyulását ezek megátalkodottságától.
Azt gondolhatnánk, hogy talán a csoda megtörténte, látványa, személyes átélése változtatott rajtuk, talán legalább ennek a hatására megrendültek valahol ott mélyen, legbelül. De nem:

Akkor a farizeusok kimenvén, a Heródes pártiakkal mindjárt tanácsot tartának ellene, hogy elveszítsék őt."
Megkapták, amiért jöttek. Úgy mentek el, ahogyan jöttek is, ugyanazokkal a szándékokkal, gondolatokkal, meggyőződéssel. Mintha ott sem lettek volna, nem láttak és nem hallottak volna semmit. Semmi nem változott - és ez a megkeményedés lényege. El lehet jutni arra az állapotra, amikor úgy él és jár az ember a világban, hogy látszólag jelen van, de a szíve, a lelke és a gondolkodásbeli állapota miatt elszigetelődik attól és már nem érzékeli a valóságot. Következésképpen bezáródik és nincsen a számára segítség. Ilyen állapotban voltak ezek az emberek. Ilyen állapotok voltak az okai annak, hogy Jézussal később úgy végeztek ahogy, noha nem szolgáltott okot arra, hogy megfeszítsék, sőt tanításaival és gyógyításaival megannyi bizonyságát adta tisztaságának, isteni kilétének. A népe részéről a szolgálata utolsó napján is megnyilvánuló erkölcsi megsötétedés és vakság már itt is jelentkezett: ahogyan később féltek megfertőztetni magukat azzal, hogy bemennek a törvényházba Pilátushoz, de nem féltek beszennyezni a lelkiismeretüket azzal, hogy az ártatlant halálra adják, úgy most a szombati gyógyítás a bűn bizonyítéka volt a szemükben, miközben ők emberre leselkedtek, és "mindjárt" (azaz szombaton!) megtanácskozták, hogy elveszítik. Jézus pedig éppen erre kérdezett rá: "jót vagy rosszat" - én ne gyógyítsak, de ti ölhettek szombatnapon? Miféle mérce és miféle vakság ez?
Az életünk arról szól, hogy az idő múlásával megnyílunk-e, hajlandóvá válunk-e a belátásra és a változásra, ennek révén pedig az istenképűségünk visszanyerésére, vagy pedig mindinkább bezáródunk és megkeményedünk, míg végül végképp reménytelenné válik az állapotunk és egészen másvalakinek a képmására változunk el. Csak ez a két lehetőség áll előttünk. Éljünk a lehetőségeinkkel, mielőtt megkeményednénk!

 
2012-12-24 - 54. szám