55. Még mindig a keménységről, csak másként
Kedves híradó-Olvasó!
A legutóbbi híradóban a megkeményedésnek arra a formájára láttunk példát, amikor az ember annyira eltökéltté és elhatározottá válik a rosszban, hogy abból már semmi és senki sem tudja kimozdítani, még maga Isten sem. Ez a lélek zsákutcája, az élet végállomása, a végső megsötétedés. A Biblia azonban egy másik, kevésbé feltűnő és rosszhiszemű állapotra is alkalmazza a szív keménységének fogalmát: "Ekkor beméne hozzájuk a hajóba, és elállt a szél; ők pedig magukban szerfölött álmélkodnak és csodálkoznak vala. Mert nem okultak a kenyereken, mivelhogy a szívök meg vala keményedve." (Mk. 6,51-52)
Itt kifejezetten a tanítványokról, a tizenkettőről olvassuk és nem Jézus ellenségeiről, hogy a szívük kemény volt. Mit értsünk ezen, hiszen ők nem akartak rosszat Jézusnak, és tudjuk, hogy később - Júdás kivételével, aki másként is keményedett, folyamatosan - végül alkalmassá váltak az üdvösségre?
A hit hiányát rója fel, hogy miért csodálkoztak Jézus vízenjárásán és a természet erői fölött gyakorolt hatalmán, amikor már bizonyságát nyerhették csodatévő képességének. A keménységet úgy érti, hogy nem fejlődtek annak arányában a hitben, ahogyan az a tapasztalataik alapján elvárható lett volna, a keménység miatt azok nem tudták kifejteni a kellő hatást rájuk. Ez pedig ránk is igaz lehet.
A konkrét indoklás szerint azoknak, akik tanúi voltak a kenyérszaporításnak és az ezrek megvendégelésének, okulniuk kellett volna és nem csodálkozni ezen a másik csodán csak mert más fomában mutatkozik meg ugyanaz a hatalom.
Már a kenyérszaporítás előtt is elhangzott a Mester részéről a felszólítás, hogy "adjatok nekik ti enni", vagyis próbára tette a hitüket. A válaszuk arról szólt, hogy lehetetlenséget kér. Vajon az Ő elvárása volt túlzó, vagy a tanítványok hite bizonyult kevésnek már ekkor is? Minden jel szerint az utóbbi a helyzet: a fejezet elején azt olvassuk, hogy kettesével kiküldte őket: "Kimenvén azért, prédikálják vala, hogy térjenek meg. És sok ördögöt űznek vala ki, és olajjal sok beteget megkennek és meggyógyítnak vala." (12-13) Tehát nem csak tanúi voltak Jézus csodáinak (betegek gyógyítása, ördögök űzése, stb.), hanem rajtuk keresztül is működtek már ezek az isteni erők. Ezek után elvárható lett volna, hogy ne csodálkozzanak a Mester kérésén, ne csodálkozzanak a vízenjárásán és azon sem, hogy le tudja csendesíteni a vihart. A hitük nem fejlődött azon tapasztalatok és kegyelem arányában, amelyben eddig részük lehetett és ami kiváltságuk volt sok más embertársukhoz képest. Ezt nevezi a Szentírás keménységnek, az alkalmak tékozlásának, és ebben a vonatkozásban van mit vizsgálni a saját hitéletünben tapasztalható fejlődésen, annak mértékén, vagy éppen hiányán.
Még két figyelemre méltó tanulság a kenyérszaporítás kapcsán:
1. "És parancsolá nékik, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként a zöld pázsitra. Letelepedének azért szakaszonként, százával és ötvenével." Isten a rend Istene, ami még ilyen látszólag kis dolgokban is megmutatkozik. De mi indokolta ezt a körültekintő eljárást? Mi mit tettünk volna? Osztottuk vola, a tömeg pedig odarohant, és tolongott volna, részben az ételért, részben pedig hogy a csodát lássa (közben esetleg egymást, vagy a gyerekeket letaposva). Jézus mindennek elejét vette azzal, hogy leültették őket. Ráadásul szisztemetikusan, csoportokra osztva, hogy ne az étellel a kézben kelljen számolgatni, hol hányan vannak. Így - vélhetően egy-egy csoport adagját egyben adhatták oda, hogy osszák szét maguk között.
2. Jézus két esetben is tett ilyen csodát, de az evangéliumok szerint csak két esetben és nem többször. Pedig milyen kézenfekvő lett volna, hogy egyfajta népkonyhát nyisson a rászoruló tömegeknek. Ezzel egyszerre töltötte volna be a valóban meglévő szükségletet, és növelte volna önmaga és tanítása népszerűségét. Mégsem tette ezt. Valószínűleg ezért: "Felele nékik Jézus és monda: Bizony, bizony mondom néktek: nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből, és jóllaktatok." (Ján.6,26) "Félő volt, hogy a Kapernaumot átjáró izgalomban szem elől vész Jézus küldetésének célja. Jézus nem elégedett meg azzal, hogy az emberek figyelmét csupán csodatevőként vagy testi betegségek orvoslójaként vonja magára. Úgy akarta őket önmagához vonzani mint Üdvözítőjükhöz. Míg szívesen hittek abban, hogy Jézus királyként földi birodalmat jött alapítani, Ő figyelmüket a földiekről a lelkiekre akarta irányítani. Merő földi siker gátolta volna munkáját. A könnyelműen gondolkodó tömeg csodálata bántotta lelkét. Távol állt tőle, hogy önmagát előtérbe helyezze. Az a tisztelet, amellyel a világ magas állásnak, vagyonnak vagy tehetségnek adózik, idegen volt az ember Fia előtt. Jézus az emberek által alkalmazott eszközök közül egyet sem használt fel arra, hogy embereket magához láncoljon, vagy önmaga iránt tiszteletet ébresszen." (A Nagy Orvos lábnyomán, 2. fejezet)
A legutóbbi híradóban a megkeményedésnek arra a formájára láttunk példát, amikor az ember annyira eltökéltté és elhatározottá válik a rosszban, hogy abból már semmi és senki sem tudja kimozdítani, még maga Isten sem. Ez a lélek zsákutcája, az élet végállomása, a végső megsötétedés. A Biblia azonban egy másik, kevésbé feltűnő és rosszhiszemű állapotra is alkalmazza a szív keménységének fogalmát: "Ekkor beméne hozzájuk a hajóba, és elállt a szél; ők pedig magukban szerfölött álmélkodnak és csodálkoznak vala. Mert nem okultak a kenyereken, mivelhogy a szívök meg vala keményedve." (Mk. 6,51-52)
Itt kifejezetten a tanítványokról, a tizenkettőről olvassuk és nem Jézus ellenségeiről, hogy a szívük kemény volt. Mit értsünk ezen, hiszen ők nem akartak rosszat Jézusnak, és tudjuk, hogy később - Júdás kivételével, aki másként is keményedett, folyamatosan - végül alkalmassá váltak az üdvösségre?
A hit hiányát rója fel, hogy miért csodálkoztak Jézus vízenjárásán és a természet erői fölött gyakorolt hatalmán, amikor már bizonyságát nyerhették csodatévő képességének. A keménységet úgy érti, hogy nem fejlődtek annak arányában a hitben, ahogyan az a tapasztalataik alapján elvárható lett volna, a keménység miatt azok nem tudták kifejteni a kellő hatást rájuk. Ez pedig ránk is igaz lehet.
A konkrét indoklás szerint azoknak, akik tanúi voltak a kenyérszaporításnak és az ezrek megvendégelésének, okulniuk kellett volna és nem csodálkozni ezen a másik csodán csak mert más fomában mutatkozik meg ugyanaz a hatalom.
Már a kenyérszaporítás előtt is elhangzott a Mester részéről a felszólítás, hogy "adjatok nekik ti enni", vagyis próbára tette a hitüket. A válaszuk arról szólt, hogy lehetetlenséget kér. Vajon az Ő elvárása volt túlzó, vagy a tanítványok hite bizonyult kevésnek már ekkor is? Minden jel szerint az utóbbi a helyzet: a fejezet elején azt olvassuk, hogy kettesével kiküldte őket: "Kimenvén azért, prédikálják vala, hogy térjenek meg. És sok ördögöt űznek vala ki, és olajjal sok beteget megkennek és meggyógyítnak vala." (12-13) Tehát nem csak tanúi voltak Jézus csodáinak (betegek gyógyítása, ördögök űzése, stb.), hanem rajtuk keresztül is működtek már ezek az isteni erők. Ezek után elvárható lett volna, hogy ne csodálkozzanak a Mester kérésén, ne csodálkozzanak a vízenjárásán és azon sem, hogy le tudja csendesíteni a vihart. A hitük nem fejlődött azon tapasztalatok és kegyelem arányában, amelyben eddig részük lehetett és ami kiváltságuk volt sok más embertársukhoz képest. Ezt nevezi a Szentírás keménységnek, az alkalmak tékozlásának, és ebben a vonatkozásban van mit vizsgálni a saját hitéletünben tapasztalható fejlődésen, annak mértékén, vagy éppen hiányán.
Még két figyelemre méltó tanulság a kenyérszaporítás kapcsán:
1. "És parancsolá nékik, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként a zöld pázsitra. Letelepedének azért szakaszonként, százával és ötvenével." Isten a rend Istene, ami még ilyen látszólag kis dolgokban is megmutatkozik. De mi indokolta ezt a körültekintő eljárást? Mi mit tettünk volna? Osztottuk vola, a tömeg pedig odarohant, és tolongott volna, részben az ételért, részben pedig hogy a csodát lássa (közben esetleg egymást, vagy a gyerekeket letaposva). Jézus mindennek elejét vette azzal, hogy leültették őket. Ráadásul szisztemetikusan, csoportokra osztva, hogy ne az étellel a kézben kelljen számolgatni, hol hányan vannak. Így - vélhetően egy-egy csoport adagját egyben adhatták oda, hogy osszák szét maguk között.
2. Jézus két esetben is tett ilyen csodát, de az evangéliumok szerint csak két esetben és nem többször. Pedig milyen kézenfekvő lett volna, hogy egyfajta népkonyhát nyisson a rászoruló tömegeknek. Ezzel egyszerre töltötte volna be a valóban meglévő szükségletet, és növelte volna önmaga és tanítása népszerűségét. Mégsem tette ezt. Valószínűleg ezért: "Felele nékik Jézus és monda: Bizony, bizony mondom néktek: nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből, és jóllaktatok." (Ján.6,26) "Félő volt, hogy a Kapernaumot átjáró izgalomban szem elől vész Jézus küldetésének célja. Jézus nem elégedett meg azzal, hogy az emberek figyelmét csupán csodatevőként vagy testi betegségek orvoslójaként vonja magára. Úgy akarta őket önmagához vonzani mint Üdvözítőjükhöz. Míg szívesen hittek abban, hogy Jézus királyként földi birodalmat jött alapítani, Ő figyelmüket a földiekről a lelkiekre akarta irányítani. Merő földi siker gátolta volna munkáját. A könnyelműen gondolkodó tömeg csodálata bántotta lelkét. Távol állt tőle, hogy önmagát előtérbe helyezze. Az a tisztelet, amellyel a világ magas állásnak, vagyonnak vagy tehetségnek adózik, idegen volt az ember Fia előtt. Jézus az emberek által alkalmazott eszközök közül egyet sem használt fel arra, hogy embereket magához láncoljon, vagy önmaga iránt tiszteletet ébresszen." (A Nagy Orvos lábnyomán, 2. fejezet)
2013-12-31 - 55. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése